a kirándulásról part 2.

 Irigykedve néztem a természet őserejét kapitányunkban, és ha nem ismerném jószándékáról, azt hinném bolondot akart csinálni az egész kirándulócsoportból, mert őt nézve nagyon nem erdőbe valónak éreztem magam. Mindig a helyes ösvényen járt, emelkedőkön a legpraktikusabb útvonalat használta, lejtőkön futva szökellt kőről kőre. S amely útvonal neki oly' természetesen könnyed és energikus volt, bizony én, a betondzsungel neveltje, megszenvedtem minden méterért hozzá képest.

Természetesen a jókedv mindig körülölelte őt, és az éppen vele társalgókat, és mikor nem velem beszélt, irigykedve néztem az aktuális szerencséseket, akik -közelségéből fakadóan őszinte mosollyal arcukon- próbálták értelmezni a kapitány néhol követhetetlen gondolatvilágát, és kemény, de következetes humorát.

Az első pihenő alatt kiderítettem, hogy a szalonnasütésre ő virslit hozott, (ó  milyen modorosnak, divatembernek éreztem magam, hogy én szalonnát, kolbászt és hagymát csomagoltam...) majd udvarias, kissé lenéző mosollyal az arcán fogadta el a számára nyilvánvalóan rangon aluli 570 ft-os száraz Bikavér jelölésű vörösborom egy részét.

folyt. köv.